Részlet egy borász naplójából

http://koszegibor.hu/wp-content/uploads/2017/02/ezgif-5-22463af244.gif

Árnyékban 38 Celsius-fok. Na, ez már igazi kánikula. Nehezen bírja az ember a kintlétet. Ilyenkor pompás a vastag kőfalakkal ölelt, elsötétített szobában jól lehűtött görögdinnyét enni, ugye? Vagy bekapcsolni a klímát, és elkortyolni egy hűvös fröccsöt munka után?

Gyermekkorom emlékei ugrottak fel a sorok írása közben. Biztos, hogy akkor is voltak ilyen melegek, de nem igazán foglalkozott ennek a miértjével senki. Szüleink, nagyapáink élték az életüket, elfogadva az évszakok változását. Télen természetes volt a hideg, hogy esik a hó vagy csikorgó fagy van napokig.
Nyáron több praktikájuk volt a hőguta elkerülésére.
Hacsak nem volt muszáj, nem dolgoztak a legnagyobb melegben. Kora hajnalban, pirkadat előtt keltek, és mire keleten világosodni kezdett az ég, már kint voltak a szőlőben vagy a kukoricásban, a krumpliföldön. Legtöbbször hazaértek a nagy meleg kezdetére és szundítottak egyet a hűvös szobában, de leginkább a minden portán megtalálható sűrű lombú diófa hűvösében.
Tavasztól őszig nem a házban lévő konyhát használták, hanem kiköltöztek a nyári konyhába. Ez alatt nem feltétlen egy kőből vagy téglából készült építményt kell érteni. Volt, hogy csak egy tetővel ellátott, három oldalról paticsfallal elkerített szellős tákolmányban állt a sparhelt. Ebben nem rekedt meg a főzéshez szükséges tűz melege. Így könnyebb volt az asszonyok élete is.

A felnőttek nem igazán jártak a patakra fürdeni. De mi, gyerekek, ha tehettük, nyáron minden nap. A nagyok segítségével elrekesztettük a falun átszaladó patak medrét, és a derékig érő vízben boldogan fürdöttünk. Itt tanultam meg úszni én is.
Persze ne egy olimpiai úszásnak megfelelő tempózást képzeljenek el. Mi csak úgy hívtuk, hogy kutyaúszás. Kezünkkel, lábunkkal akképp haladtunk és maradtunk fenn a vízen, mint ahogy ösztönösen teszi egy vízbe dobott kutya. Külön fürdőruhája sem volt senkinek közülünk. Klottgatya volt rajtunk, és kész. Fürdés után hazafelé úgyis megszárította a nap.
Jut eszembe. Szendvicset sem csomagoltak senkinek, ha elengedtek csatangolni. Ettük, amit a határban találtunk. Az éppen érő gyümölcsöket. Vagy a vadon termő dolgokat. Szamóca, cseresznye, papsajt, őszibarack, esetleg szeder. Aztán persze ami éppen jött. Kukorica, krumpli, a patakból rák. A „nagyoknál” általában volt gyufa és bicska. Tüzet raktak, és amit kellett, megsütöttük. Jóízűen meg is ettük.
Na, legyen elég az emlékekből. Foglalkozzunk a mával is.

A szőlőmunkákkal úgy, ahogy megvagyunk. A permetezéssel haladunk. Imitt-amott azért találok lisztharmatos szemeket, de ez még nem vészes. Bár az egyik ismerősöm azt mondta, hogy szerinte mindenkinek van. Aki azt állítja, hogy neki nincs, az vagy nem mond igazat, vagy nem járt körbe a szőlőkben.

részlet Árvay János blogjából