A kőszegi bor már a múltban is nagy népszerűségnek örvendett, olyannyira, hogy messzi földön is szívesen itták az itt termelt szőlőből készült nedűt. A középkorban például Sziléziába rendszeresen szállították a kőszegi borokat.
Eutropius és Claudianus római írók műveiből kiderült, hogy Pannónia hegyein már a honfoglalás előtti időkben is foglalkoztak szőlőtermesztéssel. Aurelius Victor leírása arról számolt be, hogy Kőszeg hegyein bortermelés volt. Biztos forrás a 13. századból származik, Chernek Károly így írt erről: „Legyen bármiként okmányilag, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a XIII. században Kőszeg hegyein már szőlők léteztek. Ugyanis a Németújvári grófoknak, Kőszeg vára ez idétti birtokosainak l279-ben kelt osztálylevelében többek között ez a tétel is előfordul: Kőszeg várát pedig Doroszló faluval és más, egyéb javakkal együtt – a szőlőhegyeken kívül – János mesternek osztották ki.”
Fotó: Kampits László – koszegINFO.com
Az Anjou időkben, a 14. században, a kőszegi bor hírneve messzire eljutott. Többek között ennek köszönhette különleges kereskedelmi státuszát és a királyi városi rangot. A kereskedelem fontos szerepet játszott akkoriban a település életében, hiszen Pozsony, Sopron és Kőszeg birtokolta a borkiviteli jogot.
1491-ben a pozsonyi szerződést követően Kőszeg osztrák zálogbirtok lett közel kétszáz évig. I. Ferdinánd a szőlőket a helybeli polgároknak adta el. Mátyás 1483-ban kiadott oklevele szerint 5 évre mentesítették a területet a hegyvám fizetése alól, amennyiben a háborúban elpusztult szőlőket újra művelés alá veszik.
A város viharos története kihatott a szőlőtermesztésre is. 1532-ben Szulejmán a Jurisich-vár ostrománál a szőlőhegyeken vert tanyát, és a várárkot az itt kivágott szőlővesszőkkel töltette fel.
Fotó: Kampits László – koszegINFO.com
Később Ferdinánd, majd Mária királynő is segítette a szőlősgazdákat.
A 19. században 810 kh-n termesztettek szőlőt, elsősorban fagynak ellenálló, nem kényes, és bő termést adó fajtákat, például Rajnai rizlinget, Olasz rizlinget, Traminit, Kék klevnert. Fényes Elek így írt 1836-ban: “Kőszeg szőlőhegye nagy kiterjedésű, igen jó és erős bort terem, sőt melegebb esztendőben aszúszőlőt is szűr”.
A gazdagabb szőlősgazdák hauerokkal (német telepesek), azaz kapásokkal dolgoztattak. Ezek a bérmunkások gondoskodtak a szőlő megműveléséről. A kapások a vár körül telepedtek meg, innen ered a kapásházak elnevezés is.
Fotó: Kiss András – koszegINFO.com
A város történetében a fő bevételi forrást a borkészítés jelentette sokáig. Kőszeg fénykorát ezekben az évszázadokban élte. A 19. században azonban Európa szőlőit a filoxéra-járvány elpusztította. Kőszeg borvidékét sem kímélte, így a szőlőültetvények területe alaposan lecsökkent. A legnagyobb károk az 1890-1920 években érték a vidéket.
Miután a filoxéra az 1800-as évek végén elpusztította a kőszegi szőlők jelentős részét, kénytelenek voltak a kőszegiek is a soproni “poncichter”-ek (“babtermelők”) borát inni.
Érdekesség, a Poncihter szó eredete:
A “poncihter” szó egy észak-dunántúli, svábos kifejezés. Régies, tréfás megnevezése a szőlőgazdának.
A német “Bohnenzüchter” (“babtermelő”) szóból ered. A “poncihter” kissé viccesen a szőlőtermelők tevékenységére utal, vagyis arra, hogy hogy a tőkék között babot termesztettek. A szó használata a 19-20. századforduló környékén jelent meg. Kőszegen is találkozhatunk vele. A filoxéra-vész idején a megcsappant kőszegi borok pótlására soproni borok kerültek oda, ekkor kezdték el használni a kőszegi szőlőgazdák magukra is a poncichter kifejezést.
Fotó: Kiss András – koszegINFO.com
A betegség levonulása után a gazdák új oltványokat telepítettek, ám mire ezek a tőkék elöregedtek, az itt élők inkább az iparban kerestek boldogulást. A második világháború idején is tovább csökkent a bortermelő terület. Az 1946-os (német) kitelepítések nyomán pedig egyre kevesebb szőlőhöz értő polgár maradt, ők elsősorban a kapások leszármazottai voltak.
Az újabb fellendülést az 1980-as évek hozták el. Ekkor telepítettek be egy nagyobb területet szőlővel. Az első palackozott, címkézett kőszegi borok 1989-ben jelentek meg.
1991-ben pedig megalakult a Szőlőtermelők és Borértékesítők Szövetkezete. A privatizációt követően az új generáció több hektár új szőlőterület telepített, így mára mintegy 150 ha a szőlőtermelő terület nagysága, ahol főleg kékfrankost, zweigeltet és blauburgert termelnek.
Kőszegi Borút
A helyi borászok összefogásának köszönhetően alakult meg a Kőszegi borút 2004-ben. Céljuk a város és környékén található szőlőterületek, pincék és az itt termelt bor bemutatása.
Útvonal: Kőszeg – Cák – Velem – Bozsok – Felsőcsatár – Vaskeresztes.
A borúton érdemes megnézni például Bozsok szépséges kastélyát is, vagy a Cákon látható műemléki védelem alatt álló zsúpfedeles pincesort, és érdemes felmenni Velemben a hegytetőre, az ott álló Szent Vid-kápolnához.
Kőszegen, a központban található a Kőszegi Borok Háza, ahol bemutatják a kőszegi borkultúrát, a helyi szőlő- és bortörténetet, és persze megkóstolhatók a borút tagjainak borkínálata is.
Fotó: Kampits László – koszegINFO.com
Kőszegi szőlőfajták
A kőszegi borvidéken elsősorban a vörösbor termelés a jellemző, ez többek között az itteni sajátos éghajlatnak köszönhető. A legelterjedtebb fajták a kékfrankos, a blauburger, zweigelt és a merlot.
Kékfrankos: a jellegzetesen magyar vörösbor alapja. A Magyarországon található domb és hegyvidéki borvidékek közül ezen a vidéken vannak a legnagyobb Kékfrankos ültetvények.
Zweigelt: a vörösborszőlő-fajta osztrák eredetű, a múlt század elején a kékfrankos és a Szent Lőrinc fajták kereszteződésével jött elő.
Blauburger: a harmadik jellemző szőlőfajta Ausztriában, onnan került hozzánk.
Merlot: francia eredetű, nálunk több borvidéken, így a Soproni, Egri, Hajós-Bajai, Villányi és a Dél-Balatoni borvidéken is megtalálható.
Fotó: Kampits László – koszegINFO.com
Forrás: koszeginfo.com
