A paraszti szőlőhegyek egyedülálló, megismételhetetlen világáról kerekasztal-beszélgetést szervezett a Savaria Múzeum dr. Illés Péter etnológus legújabb megjelent kötete kapcsán.
Kampits László borász a kerekasztal-beszélgetésen hangsúlyozta: szükség van minden olyan kutatómunkára és tényfeltárásra, amely a szőlőkultúrát megfogja, megtartja és lendületet ad számára.
Olyan sokrétű megközelítést olvashatok benne, hogy még egyszer nekiálltam, és nem bántam meg – jegyezte meg Kevy Albert.
Youtube videó megnézése az alábbi linken keresztül!
A kötetet kiadja: Vasi Múzeumbarát Egylet
Szombathely, Kisfaludy Sándor u. 9.
Rendelhető: titkar@muzeumbarat.hu
A kiadvány ingyenes, bolti forgalomban nem kapható. Érdeklődni az e-mail címen lehet.
Bővebben a könyvről:
A címlapon ábrázolt szőlősgazda ásóval a vállán, büszkén mutatja ültetvényét: a gyalogtőkék zamatos szőlőfürtöktől roskadoznak. A természettel való együttélés harmóniája, megtartó rend sugárzik át a néprajzi témájú kötet sorain, amelyet közgyűjteményekből származó tárgyak és dokumentumok mellett a szerző saját fényképfelvételei illusztrálnak. Dr. Illés Péter téma iránti szeretete, elkötelezettsége nem csak a képek szépségén, hanem a szöveg stílusán is megmutatkozik. Már-már a szőlő édességét, a bor zamatát, a lakomák illatát is érezni véli az olvasó.
A szerző két évtizede foglalkozik a Nyugat-Dunántúl szőlő- és borkultúrájának történetével, táji tagolódásával, sajátosságaival, ezen belül különösképpen a kisparcellás egykori paraszti, utóparaszti (zártkerti) szőlőhegyek történeti-néprajzi, anyagi és szellemi kulturális örökségével. A kötetben elmélyedve megismerkedhetünk a szőlőhegyek elhelyezkedésével, építészetével, a hegyközségek mindennapi életével, azok írott és íratlan szabályaival, hiedelmekkel. Bőséges forrásanyag idézi fel a szőlőhegyi gazdaközösségek különleges szokásait, mint például a János napi boráldást és búcsút, amelynek a gyökerei egészen a középkorig vezethetők vissza. Megismerhetünk időjárási regulákat, amelyeket egykor minden falusi tudott, de mára már a feledés homályába vesztek (például: „Ha fénylik Vince, megtelik a pince.” Vagyis: ha Vince napján enyhül a tél, abban az évben jó bortermést szüretelhetünk.) A kötet szórakoztató, könnyed, olvasmányos részét képezik a néprajzi gyűjtések, visszaemlékezések, mint például a szattai asszonyok pincefoglalása, vagy a helyi betyártörténetek. A szüretek hangulatát a szerző családi fényképfelvétele és Horváth Lajos visszaemlékezése idézi fel a legérzékletesebben:
„Szüret…! Gyermekek külön öröme, boldogsága: a hegyen a jó édes szőlőt enni, édes mustot inni, viháncolni, szaladgálni, szőlőt szedni a kosárba és ott megesteledni, nézni, hogy a nagyok hogyan dolgoznak a préssel, tőtikével, hallgatni a merítésnél, hogy tellenek a kettő, három, öt és hét akós hordók. Aztán begyújtanak a sparheltbe, vagy a szabad tűzhelyen tüzet raknak a pince egyik sarkában, az izzó zsarátnokba krumplit tesznek, elő kerül a hús is, szalonna, kolbász, vagy pedig rendes gulyást főznek és víg nótaszó hallatszik minden pincéből és világosság szürenkezik át a vasrácsos kis pinceablakokból. Most már mindenütt világot gyújtanak.
Izlik a vacsora és hozzá még jobban az itóka. Szívesen ülnek, amint falatoznak és isznak, hiszen a folytonos hajladozásban, szedésben, kosár és csöbör hordásban elfáradtak.
Árnyékok vetődnek a pince falára, amint felállnak, mozognak, muszikolófával a szüretelő kádba öntött szőlőt összezúzzák, mielőtt a présbe kerül.”
Ízes kifejezésekben, tájszavakban gazdag kötet lévén, a nyelvészet ezen ága iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánljuk a kiadványt. De értékes olvasmányként szolgál a régi magyar szőlő- és gyümölcsfajták szerelmesei, a vidékfejlesztők, az értéktárak összeállítói, a szőlészek, borászok számára is, hiszen a szerző külön fejezetet szentelt olyan szőlőfajták felidézésének, amelyek a filoxéravészt megelőzően honosak voltak a térségben. Nem csupán a szőlőkkel, hanem a „hegy” részeként a gyümölcsösökkel, magával a terménnyel, valamint a termény feldolgozásával (bor, pálinka, gyümölcsecetek, aszalványok, lekvárok), tárgyi eszközeivel, területileg és korszakonként eltérő kezelési módszereivel, tárolásával is foglalkozik a szerző.
A könyv utolsó fejezete vendégségbe, szüreti lakomára hívja az olvasót, aki a kötet végére érve kénytelen-kelletlen rá kell, hogy ébredjen a szomorú valóságra: ez a dolgos, becsületes munkától terhes, ám szabadságtól, szőlőillattól édes világ eltűnőben van. Utolsó reliktumainak megőrzése, fejlesztése immár a jövő nemzedék felelőssége. Ehhez kínál összefoglalót, ösztönzést e kiadvány.
A Vasi Múzeumbarát Egylet legújabb kiadványának bevezetőjében az egyesület korábbi elnöke, Ambrus Lajos József Attila-díjas író így fogalmaz:
„És most, a XXI. század első évtizedeiben, hogy a régi vincellérek, parasztgazdák, a szőlőhegyek munkát és örömöket adó régi élete tűnik el lassan az időben; amikor a szőlőskertek oly végzetesen kezdenek eltünedezni a föld- és telekspekulációk révén, amikor EU-támogatásokkal vágják ki a tőkéket, ideje, hogy a szőlőhegyeinkre pillantsunk. És egy munkát és becsületet adó életformára. Forgassuk hát haszonnal egy szorgalmas mai tudós, Illés Péter új könyvét. Hogy e paraszti szőlőhegyeknek ne csupán dicső múltja és alig pislákoló jelene legyen. Foglaljuk el saját szőlőhegyeinket, rendezkedjünk be, mint tették ezt eleink és ültessünk szőlőt. A jövő reményét.”
Bízunk abban, hogy az Agrárminisztérium Hungarikum Bizottsága pályázati támogatásának köszönhetően napvilágot látott könyv elnyeri az olvasóközönség tetszését.
