A hagyományos szőlőfajták biztonságos termesztése Magyarországon elképzelhetetlen vegyszeres növényvédelem nélkül. A kémiai növényvédelem költségei a folyamatosan, intenzíven dráguló hatóanyagárak következtében lassan megközelítik a teljes termelési költségek felét.
A szőlőtermesztésben egységnyi felületen felhasznált növényvédő szer mennyisége a jelentős területtel rendelkező növénykultúrák közül csak az alma esetében ér el hasonló szintet. A Központi Statisztikai Hivatal 2016-ban publikált, 2014-ben készült felmérése szerint a hatvanezer hektár kezelt szőlőültetvény felületre kijuttatott növényvédő szer mennyisége megközelítette az 1200 tonnát. A szőlőtermesztés növényvédőszer-felhasználása – természetesen más összetételben – csaknem elérte a több mint tizenötszörös területen folyó kukoricatermesztését.
Egy korábbi, az EU bővítése előtt készült, tizenöt tagállamra kiterjedt vizsgálat szerint, az összes mezőgazdasági terület 2%-át kitevő szőlőültetvény felületre juttatták ki a teljes felhasznált növényvédőszer-mennyiség 40 %-át. A 150 éve alkalmazott réztartalmú növényvédő szerek következtében a folyamatosan szőlő termőterületként hasznosított földek talajában toxikus mértékben halmozódott fel a réz mennyisége. A gazdasági és környezetvédelmi indokok mellett hangsúlyozni kell a szőlő nagymértékű kémiai növényvédelme miatti szermaradványok humánegészségügyi kockázatát is.
Egy évtizeddel később legutóbb elismert két fajtája közül az Aletta vált rendkívül kedveltté a Kunsági borvidéken. Vörösbort adó fajtái közül a Medina borának sajátos ízvilága megosztja a borászokat, a korábban csemegeszőlőként elismert Nero fajta viszont sokak által kedvelt rozé- és vörösbor készítésére alkalmas. Dr. Csizmazia Darab József hírneve, elismertsége mellett kevés figyelem irányult az egri kutatóállomáson a mindennapi munkát végző munkatársára, Bereznai Lászlóra.
Magyarországon a szőlő növényvédelmében kijuttatott hatóanyagok mennyiségének döntő hányada a peronoszpóra és lisztharmat elleni védelmet szolgálja. A többi károsító elleni védekezés, lényegesen kevesebb kémiai beavatkozást igényel, illetve számos kórokozó esetében nincs lehetőség a vegyszeres védekezésre. A vegyszerfelhasználás csökkentésére, a vegyszeres védekezéssel nem megfékezhető károsítók, valamint a kedvezőtlen környezeti tényezők elleni védelemre a legkézenfekvőbb, de a legbonyolultabb feladat a rezisztencianemesítés és a rezisztens szőlőfajták alkalmazása.
A szőlő rezisztencianemesítésének kezdete
A szőlő rezisztencianemesítésének kezdeti lépései az észak-amerikai kontinensen, a földrész európai bevándorlók általi benépesülését követően történtek. Az Európában akkor még ismeretlen károsítók, a filoxéra (Dactulosphaira vitifoliae Fitch.), a peronoszpóra (Plasmopara viticola (Berk. et Curt. Berl. et de Toni)) és a lisztharmat (Erisyphe necator (Schw.) Burr.) lehetetlenné tették az európai (Vitis vinifera L.) szőlőfajták termesztését. Ezért az amerikai kontinensen őshonos, a helyi károsítóknak ellenálló számos szőlőfaj szelektált változatait, az amerikai fajok egymás közötti és európai fajtákkal való keresztezésével fajhibrideket – interspecifikus hibrideket állítottak elő és termesztettek. Az említett három károsító az amerikai hidridek Európába szállított vesszőivel juthatott kontinensünkre, ahol katasztrofális károkozásukkal az európai szőlőtermesztés gyökeres átalakulásához és a szisztematikus szőlőnemesítés kialakulásához vezettek.
Az Amerikában a XIX. század első felében előállított, a filoxérának, peronoszpórának és lisztharmatnak többé-kevésbé ellenálló hibridek Európában később direkt termőösszefoglaló néven váltak közismertté, mivel a filoxéra elterjedését követően, a csak oltványként termeszthető európai fajtáktól eltérően saját gyökéren is termeszthetőek voltak. A direkt termők, (Othello, Elvira, Izabella, Delaware stb.) mint a szőlő rezisztencianemesítés első termékei esetében, a rezisztencia és a minőség kombinálásában – európai szemmel – a minőség került hátrányba.
Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a többirányú – filoxéra, peronoszpóra és lisztharmat – rezisztencia és a megszokott minőség kombinálása rövidtávon nem megvalósítható, Európában az amerikai kontinensről behurcolt károsítókkal szemben ellenálló fajták nemesítése kettévált a filoxéra problémáját megoldó alanynemesítésre és a gombabetegségekkel szemben ellenálló, a direkt termő fajták minőségét meghaladó, az európai fajták minőségéhez konvergáló nemes fajták előállítására.
A XIX. század végén, a XX. század első felében mind az alanynemesítéshez, mind a gombabetegségekkel szemben ellenálló termő fajták esetében az amerikai vadszőlő fajokat használták rezisztenciaforrásnak. Az alanynemesítésben elsősorban a V. rupestris, V. riparia, V. Berlandieri, valamint a V. cinerea és a V. monticola fajokat használták fel. Bár az alanynemesítés elsődleges célja a megfelelő mértékű filoxéra ellenállóság és a nemes fajtákkal való jó kompatibilitás, a különböző ökológiai adottságú területeken őshonos vad fajok felhasználása egyéb tulajdonságaikban, valamint a rájuk oltott nemes fajtákra gyakorló hatásukban is változatos alanyfajták kialakítását tette lehetővé.
A V. labrusca, V. aestivalis, valamint az alanynemesítéshez is felhasznált észak-amerikai szőlőfajok és európai fajták keresztezésére alapozott peronoszpóra- és lisztharmat-ellenálló nemes fajták előállításával a II. világháborúig főként francia nemesítők és nemesítő cégek foglalkoztak. Ezek közül legjelentősebb munka a Seibel, Couderc, Seyve-Villard, Baco nevekhez fűződik. Az általuk létrehozott igen nagyszámú fajtát származásuk alapján franko-amerikai hibrideknek szoktuk emlegetni. A legismertebbek közé tartozik a Baco 1, Couderc 503 (Százszoros), Seyve-Villard 5276 (Seyval blanc), Seyve-Villard 12375 (Villard blanc), Seyve-Villard 18315 (Villard noir).
A franko-amerikai hibridek legnagyobb mértékben Franciaországban terjedtek el, ahol az 1950-es években 400.000 hektárt is meghaladta területük. E fajták azonban nem érték el a nemesítési célkitűzést: gomba-ellenállóságuk mértéke kevés volt a kémiai védekezés nélküli termesztéshez, minőségük ugyan meghaladta a direkt termő fajtákét, de nagyon távol maradt a hagyományos európai fajtákétól. Így mára gyakorlatilag eltűntek a termesztésből.
Újabb rezisztenciaforrások felhasználása
A Vitis nemzetség tagjainak csaknem fele Kelet-Ázsiában őshonos. A legészakibb areállal rendelkező V. amurensis fajt Micsurin már az 1920-as években felhasználta a szőlőtermesztés északi irányú kiterjesztésére alkalmas fajták előállítását célzó keresztezéseiben. Bár Micsurin elsősorban a V. amurensis fagytűrését és alacsony hőigényét kívánta felhasználni, később e fajról és több más kelet-ázsiai szőlőfajról is kiderült, hogy peronoszpórával és lisztharmattal (valamint egyéb kórokozókkal) szemben is jelentős mértékű rezisztenciával rendelkeznek.
A kelet-ázsiai szőlőfajok peronoszpóra és lisztharmat rezisztenciája némileg meglepő, hisz elterjedési területükön e két kórokozó nem fordult elő. A V. amurensisszármazékai később bekerültek az európai nemesítési programokba – elsőként 1950-es évek közepétől Magyarországon – amiről később részletesen írunk –, valamint felhasználták Csehszlovákiában, később magyar közvetítéssel a mai Szerbiában is.
Ugyancsak váratlan eredmény volt, hogy az egykori Szovjetunió közép-ázsiai területén termesztett szőlőfajták közül néhányról kiderült a magas fokú lisztharmat-rezisztenciája. Ezek közül kiemelten kell említeni a Kismis vatkana és a Dzsandzsal kara fajtát, amelyeket magyar nemesítők használtak fel nemesítési programjaikban.
Az Egyesült Államok szubtrópusi területein őshonos, a Vitis nemzetség Muscadiniaalnemzetségébe tartozó Muscadinia rotundifoliáról ismert volt, hogy a szőlő helyi károsítóival szemben – filoxera, nematódák, lisztharmat, peronoszpóra, Pierce betegség (Xylella fastidiosa) – magas szintű ellenállósággal rendelkezik, de ezeket az értékes tulajdonságait a V. viniferával való, termékeny utódokat adó keresztezést gátló eltérő kromoszóma száma miatt sokáig nem tudta kihasználni a szőlőnemesítés. Az 1960-as években sikerült a Kaliforniai egyetemen Olmo professzornak termékeny M. rotundifolia x V. vinifera hibrideket előállítani. Európában, Bordeaux-ban Bouquet többszöri visszakeresztezéssel vitte át európai szőlőbe a M. rotundifolia peronoszpóra és lisztharmat rezisztenciáját.
A genetikai ismeretek fejlődése
Mint említettük, a számos nemesítőműhelyben, sokféle keresztezési kombinációval előállított franko-amerikai hibridek betegség-ellenállósága elmaradt az amerikai ősök rezisztenciájától, ugyanakkor termésminőségük nem érte el a kívánt színvonalat. Ennek oka, hogy a felhasznált amerikai vad fajok gombabetegségekkel szembeni ellenállósága több gén által meghatározott – poligénes öröklődésű –, s a rezisztencia szintje a rezisztenciát befolyásoló gének együttes jelenlététől függ. A keresztezés során a gének véletlenszerű kombinálódása során csak kis eséllyel jön létre magas rezisztenciával rendelkező utód – ami még a minőségi elvárásoknak is eleget tesz.
Más növények kórokozókkal szembeni rezisztenciára nemesítése során gyakori negatív tapasztalat volt, hogy a növényi rezisztenciát a kórokozó mutáció révén képes volt áttörni. Ennek megelőzését segíti, ha a rezisztens növényt nem egy rezisztenciagénnel, hanem többirányú rezisztenciával felruházva állítják elő. A szőlőnél az 1990-es években német nemesítők említették először a rezisztenciagének „piramidálásának” – többféle rezisztenciagén halmozásának – szükségességét.
Az 1990-es években robbanásszerűen fejlődő molekuláris-genetikai vizsgálati módszerek a szőlőgenetikában is számos új ismerethez juttatták a nemesítőket, az ezredfordulót követően. Számos rezisztenciagén meghatározására került sor. A Muscadinia rotundifolia lisztharmat rezisztenciáját a RUN1, a Kismis vatkana és Dzsandzsal kara fajták hasonlóan magas szintű lisztharmat ellenállóságát a REN1 gén biztosítja.
A peronoszpóra ellenállóság vonatkozásában a M. rotundifolia rezisztenciáját az Rpv1 és Rpv2 allélek eredményezik, az észak-amerikai Vitis fajok rezisztencia génjét Rpv3, az ázsiai Vitis fajokból származó peronoszpóra rezisztenciagéneket Rpv10, Rpv12 jelzéssel azonosítják. A genetikai térképezési kutatások során meghatározták, hogy mely rezisztenciagén, mely kapcsolódási csoporthoz tartozik, valamint a rezisztenciagénekkel szorosan kapcsolt genetikai markereket azonosítottak.
Ezek alkalmasak lehetnek az új hibridek közül a rezisztens genotípusok korai, laboratóriumi vizsgálat alapján történő kiválasztására. E szőlőgenetikai eredmények elérésében – külföldiekkel együttműködve – jelentős szerepet játszottak magyar kutatók is. Meghatározó szerepe volt a Szent István Egyetemen dolgozó, számos doktorandusz munkáját irányító Kiss Erzsébet professzor asszonynak, valamint a témák felvetésében és kísérleti növényanyag biztosításában ifjabb dr. Kozma Pálnak.
A magyar szőlő rezisztencianemesítés története és eredményei
A hazai szőlő rezisztencianemesítés első és máig legnagyobb jelentőségű alakja kétségkívül az alanynemesítő Teleki Zsigmond. Miután saját pécsi ültetvényében megtapasztalta, hogy a korábban előállított francia alanyfajták mésztűrése nem megfelelő Magyarországon, a problémát Vitis Berlandieri alanyok használatával gondolta megoldani. Mivel vessző behozatalára nem volt lehetőség, 1881-ben Franciaországból V. Berlandieri magokat vásárolt – amelyek azonban szabad beporzásból származó fajhibridek voltak. A felnevelt mintegy negyvenezer magoncban meg is jelentek különböző amerikai fajokra hasonlító típusok.
A gyorsabb eredmény érdekében a kedvező tulajdonságú, egymáshoz hasonlító magoncokat nem egyenként, hanem csoportonként kezdte szaporítani, így valójában klónkeverékek voltak fajtái. Az általa forgalmazott klónkeverékekből később szelektálták a Teleki anyagából származó, a magyar szőlőiskolákban máig legnagyobb arányban használt alanyfajtákat. Bár a nemzetközi fajtanév használatban Teleki neve eltűnt az általa előállított keverékfajtákból származó mai klónfajtákéból, a magyar Nemzeti Fajtajegyzékben alkalmazott fajtanevek továbbra is őrzik eredeti előállítójuk nevét: Teleki 5C, Teleki-Kober 5BB, Teleki-Kober 125AA, Teleki-Fuhr S.O.4.
Teleki Zsigmond halálát követően több évtizedig nem folytatódott a hazai alanyszőlő nemesítés. A Georgikon Mezőgazdaságtudományi Karon az 1970-es években dr. Bakonyi Károly igyekezett összegyűjteni Teleki akkor a termesztésben már nem alkalmazott fajtáit, s megkezdte azok szelekcióját. Később fogott a keresztezéssel történő alanyszőlő nemesítéshez. Georgikon 28 nevű alanyfajtája 2005-ben kapott állami elismerést. A keszthelyi alanyszőlő nemesítést jelenleg dr. Kocsis László folytatja.
A rezisztens bor- és csemegeszőlő fajták nemesítése az 1950-es években kezdődött Magyarországon. Az ezt követő három évtized a magyar szőlőnemesítés aranykorának tekinthető a sok kutatóhelyen nagy intenzitással végzett munka alapján.
Dr. Csizmazia Darab József az 1950-es évek elején a franko-amerikai fajták továbbkeresztezésével megkezdett hosszú aktív nemesítői munkájával egyedülálló sikereket ért el. Első sikeres fajtája, a Zalagyöngye már 1970-ben állami elismerést kapott és rendkívüli gyorsasággal terjedt el mind a házi kertekben, mind a nagyüzemi szőlőkben.
ZALAGYÖNGYE
E fajta sikerét éppen saját újabb fajtája, a Bianca homályosította el. A Bianca lényegesen jobb fagytűrésének, gomba-ellenállóságának és borászati értékének köszönhetően a 2000-es években fokozatosan kiszorította a termesztésből a Zalagyöngyét
Egy évtizeddel később legutóbb elismert két fajtája közül az Aletta vált rendkívül kedveltté a Kunsági borvidéken. Vörösbort adó fajtái közül a Medina borának sajátos ízvilága megosztja a borászokat, a korábban csemegeszőlőként elismert Nero fajta viszont sokak által kedvelt rozé- és vörösbor készítésére alkalmas. Dr. Csizmazia Darab József hírneve, elismertsége mellett kevés figyelem irányult az egri kutatóállomáson a mindennapi munkát végző munkatársára, Bereznai Lászlóra.
A dr. Csizmazia Darab József által megkezdett munka korai sikere más nemesítőket is ösztönzött a franko-amerikai hibridek rezisztenciaforrásként történő felhasználására. Id. dr. Kozma Pál professzor már két évtizedes, más módszerekkel folytatott nemesítőmunka után az 1960-as években végzett munkatársaival – Sesztákné Urbányi Mártával és Sz. Nagy Lászlóval – Seyve-Villard hibridekkel keresztezéseket. Két értékes fehérbort adó rezisztens szőlőfajtájuk, a Viktória gyöngye és a Csillám, valamint a vörösbort adó Duna gyöngye közismertek a Kunsági borvidéken, de csak szórványosan telepítik.
A Palatina nevű csemegeszőlő fajtájuk házi kerti ültetésre keresett. Sajnos a fajtafenntartó, a Szent István Egyetem Kertészettudományi Kara a fajták elismerési idejének lejártakor nem kérte a szőlőfajták elismerésének megújítását, így azok 2017-ben lekerültek a nemzeti fajtajegyzékről.
Szintén az 1960-as években és ugyancsak a franko-amerikai hibridek rezisztenciájára alapozva kezdte meg dr. Szegedi Sándor csemegeszőlő nemesítő a rezisztens csemegeszőlő fajtasorozat előállítását. Munkáját korai halála miatt nem tudta befejezni. Az általa előállított hibridek további kiértékelését, az új gombaellenálló csemegeszőlő fajták bejelentését, menedzselését dr. Hajdu Edit és munkatársai – főként Ésik Andrásné – folytatták. Az „R” – rezisztens sorozat első elterjedt fajtáját, a Pölöskei muskotályt, mára nagyobb részt borszőlőként termesztik, így hasznosítva intenzív muskotály aromáját. Az igen korai érésű, kék bogyójú Esther fajta hamarabb nyert elismerést külföldön, mint itthon. A Teréz fajta kedvezőtlen termőhelyeken is megbízható termeszthetőségével, a Flóra kiemelkedő fagytűrésével, a Lidi tetszetős színével, a Fanny kedvező fürtszerkezetével tűnik ki a fajtasorból.
A hazai rezisztencianemesítés másik ága a Vitis amurensis kelet-ázsiai szőlőfaj ellenállóságával kívánta gazdagítani az európai szőlőfajták hagyományos értékeit. Dr. Koleda István professzor a Kertészeti Egyetemen 1955-ben kezdte meg nemesítő tevékenységét a dr. Tamássy István professzor által a Szovjetunióból hozott V. amurensis x V. vinifera hibridmagokból felnevel növényanyagra alapozva. A nemesítési program elsődleges célkitűzése az alföldi borvidékeken takarás nélküli magasműveléssel biztonságosan termelhető, az ismert fajtáknál jobb fagytűrő képességű fajták előállítása volt. A nemesítési alapanyagul szolgáló fajhibridek vizsgálata azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a fagytűrés mellett a főbb gombabetegségekkel szemben is jelentős mértékű ellenállóságot örököltek a vadszőlő szülőtől. A nemesítő munka két korai termékeként előbb a kevésbé sikeres Kunbarát, majd 1975-ben a Kunleány rezisztens fajta nyert állami elismerést.
A Kunleány fajta kiváló fagytűrésének, közepes peronoszpóra- és lisztharmat-ellenállóságának, valamint kiemelkedő botrítisz-ellenállóságának köszönhetően gyorsan elterjedt az alföldi borvidékeken. A fajta területe „csúcsidőszakában” meghaladta az 1500 hektárt, később a Bianca fajta térhódítása e fajta területét is jelentősen csökkentette. Koleda István nemcsak jó érzékű nemesítő, hanem széles tájékozottságú, elmélyült kutató volt, aki önzetlenül igyekezett átadni tudását a fiatalabb generációnak. Néhány évig ifjabb dr. Kozma Pál, majd csaknem húsz év közös munka során e sorok írója, dr. Korbuly János sajátította el tőle a szőlőnemesítés tudományos hátterét és gyakorlati fogásait.
Koleda István és Korbuly János közös munkájuk során a Kunleány fajtát meghaladó fagytűrésű fehér- és vörösbor szőlőfajtákat állítottak elő, amelyek a korábbiaknál magasabb borminőséget adnak. A borszőlő-nemesítés mellett a munka a V. amurensis mellett más rezisztenciaforrások bevonásával kiterjedt a csemegeszőlő-nemesítés irányába, s az ismert csemegeszőlő fajtáknál lényegesen fagytűrőbb – de inkább házi kerti igényeket kielégítő – csemegeszőlő fajtákat eredményezett. A 2000-es évek elején állami elismerésben részesült a Taurus, az Odysseus és az Orpheus fehérbort adó; a Korai bíbor és a Pannon frankos vörösbort adó, valamint a Csépi muskotály, Borostyán és Pegazus csemegeszőlő-fajta. Bevezetésüket a termesztésbe a 2002-ben megszűnt nemesítő program már nem támogatta, így kevéssé ismertek és csak néhány tíz hektáron termesztik őket.
Az eddig említett jelentős nemesítési programok mellett a XX. század második felében Magyarországon „divatos” rezisztencianemesítésbe alapvetően más területen működő kutatók is belekóstoltak. Dr. Kriszten György tanszékvezető a Gyöngyösi Kertészeti Főiskolán előre mutatóan a különböző eredetű – franko-amerikai és V. amurensis származású rezisztens hibridek keresztezését végezte, de jelöltjeiből végül nem lettek fajták. Dr. Füri József a Seibel 5279 (Feri szőlő) továbbkeresztezésével kísérletezett Visontai Erzsébet munkatársával. A Refrén néven államilag elismert fajtája nem terjedt el a termesztésben.
Kettévált az alanynemesítés és a nemes fajták előállítása, tovább a forrás cikkre >>
Dr. Korbuly János Agrofórum Online 2018. április 15
