Napsütés és napsütés: leginkább erre lenne szüksége a szőlőnek. A kőszegi Borsmonostori dűlőben Jagodics Attilával beszélgettünk.
Hiába a kétszer két hektár szőlőültetvény és a bőséges terméstől roskadozó 180 szilvafa, az első néhány perc a csodálkozásé: mint általában mindenkit, minket is rabul ejt a panoráma. Reggel hét óra van, alattunk a város: az egykori katonai alreál, a Jézus Szíve templom tornya, jobbra fent a Kálvária templom, amott meg az Ó-ház teteje.
De nem csak a látvány pazar, itt, a Borsmonostori dűlőben a szőlőt is kényeztetik az istenek: a nap például reggeltől estig cirógatja a fürtöket. Mondjuk, szükség is van rá, hiszen az idei, meglehetősen szeszélyes időjárás, az esős, párás, dunsztos idő alaposan próbára tette a gazdákat. Volt, hogy hetente kellett permetezni, mondja Jagodics Attila, aki édesapja, Jagodics Tamás halála után, 2017-től viszi tovább a birtokot és a pincészetet.
Nincs könnyű dolga, hiszen magasan van az a bizonyos léc, de iparkodik. Akárcsak az édesapja és a testvére, Tamás, ő is vendéglátózott, de megszerezte a szőlész-borász végzettséget, a legfontosabb dolgokat pedig megtanulta, elleste az édesapjától. Ez lesz a negyedik szüret, amit ő vezényel le. De addig még sokat alszik kinn a szőlő: a sauvignon blanc-t szeptember közepén kezdik szedni, mint a chardonnay-t – amit bár gyakran illetnek a kényes jelzővel, jól érzi magát itt, Kőszegen. Aztán következik a blauburger (amit Attila édesapja, Tamás az elsők között honosított meg Kőszegen), majd a kékfrankos, végül a cabernet sauvignon.
