A borok sötét világa, avagy a szőlészet és borászat hanyatlása az előző rendszerben, KGST “világversenyekkel”.
Most a szüreti mulatságok, a borkóstolók és virágzó magyar borgazdaság időszakában igen csak nehéz elképzelni, hogy milyen is lehetett a borászat a TSZ-ek, a nagy állami borgazdaságok korában. Ehhez érdemes megvizsgálni az ágazat működését 1946-tól kezdődően. A két világháború között – jórészt a ma is ismert borvidékeken – neves pincészetek működtek, amelyek nemesek, tehetős birtokosok tulajdonában álltak. Már akkor is híresek voltunk a Tokajiról, Villány és Szekszárd nedűiről, a Balaton-felvidéken például az Eszterházyak gyarapították a magyar borgazdaságot. De mindez a II. Világháború után megváltozott. A magántulajdon megszűnésével a híres pincészeteket is felszámolták. 1947-ben különválasztották az egymás nélkül működni sem tudó szőlészetet és borászatot. A szőlőföldeket felosztották a nincstelenek között, akik többnyire kivágták a tőkéket vagy hozzá nem értés miatt tönkretették azokat. Az egykor modern felszereléssel rendelkező pincészeteket pedig hét pincegazdaságba szervezték. Egy évvel később megalakult a Monopolcikkek Export-Import Vállalata (MONIMPEX) is, amely a bor, dohány, só, szesz és szacharin kereskedelmet bonyolította külföldön. Ez azért is volt fontos, mivel a hazai bor jó része az 50-es évektől külföldre került, így történhetett, hogy Magyarországon a borkedvelők gyakran műbort ihattak csak, amelyről itt írtunk korábban.
Az említett intézkedések hatására Magyarország szőlőterülete és az egy hektárra jutó átlagtermelés lecsökkent (8-17 hektoliter/hektárra és a minőség is folyamatosan romlott. Bár a sötét években is akadt egy-két lelkes szakember, aki megpróbált a szocialista adottságok között is minőségi bort készíteni, így történhetett meg, hogy a magyar borok az 50-es évek második felében többször is díjat nyertek külföldön. Persze itt nem a nagy nemzetközi versenyekre kell gondolni, jobbára a KGST-megmérettetéseken tündököltünk. 1956-ban például a jugoszláviai Ljubljanában rendeztek bor-világversenyt, ahol 600 bor közül 3 arany, 12 ezüst és 4 bronz díjat hoztak el a hazai nedűk: főként a sok puttonyos tokaji aszúk. Két évvel később mi rendeztünk borkóstolást a Vajdahunyad Várában, ahol a Szőlészeti Kutató Intézet katonatelepi gazdaságának hárslevelűje és szürkebarát bora, valamint a muskotályos aszúi szerepeltek jól, de a Badacsonyi Állami Gazdaság és a Villányi Állami Gazdaság is domborítottak. Ezek a díjak azonban arra voltak csak elegendőek, hogy a szovjetek főként magyar borokat importáljanak és felszívják a magyar termelést.
A párt már az 1960-as évek legelején eldöntötte, hogy a magyar borászattal valamit kell kezdeni, mivel úgy vélték, ez egy valutatermelő kurrens cikk lehetne. Másodszor is átszervezték hát a szőlőt termelőszövetkezeteket és a hét borgazdaság jelentős állami támogatást kapott. A termelőktől viszont irreálisan alacsony áron vásárolták fel a szőlőt, így ezzel semmilyen kisebb földtulajdonos nem foglalkozott, a TSZ-ek is csak a kötelező tervkvótákat teljesítették. A bortermelő vállalatok pedig csak az állam pénzbeli támogatásának köszönhetően tudtak működni, ebben az időben az árbevételüknek közel 1/3-a közvetlenül az államtól érkezett. Bár a KGST piacokon jól szerepeltek a magyar borok, a dollár alapú piacokon csak a legolcsóbb kategóriákban voltak versenyképesek a minőségük miatt, így az egykoron olyan patinás magyar borhírnév igencsak megkopott.
A szocialista bortermelés egyébként 1983-ban érte el a csúcspontját, ekkor a teljes mennyiség több mint 50 százaléka került értékesítésre a KGST tagországaiban. Sőt a 80-as évek elején még arra is képesek voltunk, hogy a bordeaux-i nemzetközi borversenyen (1981) négy aranyérmet és egy bronzérmet elhozzunk. Külön érdekesség, hogy ezúttal nem a világhírű Tokaji és Egri Bikavér kapta az elismerést, hanem a Badacsonyvidéki Pincegazdaság 1978-as évjáratú somlói furmintja, a Balatonboglári Állami Gazdaság 1980-as évjáratú boglári rajnai rizlingje és a Hungarovin Borgazdaságok Export Vállalatának 1971-es visontai olaszrizling bora.
A rendszerváltás után azonban ez a sajnálatos helyzet is megváltozott és magánkézbe kerültek a történelmi borvidékek szőlőtelepei és sok lelkes magánborász készített egyre jobb és különlegesebb borokat. De sokak szerint még az azóta eltelt 30 év sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar bor visszanyerje a II. Világháború előtti hírnevét, amit a szocialista rendszer teljesen tönkretett.
